Nem is olyan régen beszélgettünk Ádámmal az In Via kapcsán. Akkor még nem hallottam egészében az albumot, és borzasztóan izgatott voltam, hogy mégis milyen lesz. Most már bő egy hete kezemben a lemez, és igazából rettenetesen nehéz dolgom van, mert ez egy műalkotás. Sugárzik belőle a zenekar maximalizmusa, a rengeteg energia, a ráfordított idő és pénz. Belekötni nem fogok semmibe, inkább csak megpróbálom leírni a benyomásaimat, azokból van bőven. Egy heti hallgatás sem volt elég, még mindig tartogat meglepetéseket. A név – In Via - kötelez: ráléptek egy útra, ami már csak felfelé visz. A csúcsligás zenekarok sorába.

 4,75.0 - 4 szavazat

Körülölelő világunk rohamosan hanyatlik. Észlelem. Látom. A média is a szemetet szórja, előbbi állításomat már nem is csodálom. A kultúra s hagyomány az ifjakat sem úgy vonzza. Hol érdekli őket, mi az a bossa? Csak legalább hétvégente legyen meg a balekosza (ki alkalomadtán jól farba t****a?) Honnan is tudnák, mi az a tangó? Ja persze, volt régen az a film, abban volt Cash, társa a hogyishívják Rambó! Nem, épp nem erre gondoltam. Mozgáskultúra, tánc? Áj, ugyan már, hisz az már nem is divatos, uncsi, miből is gondolom, hogy az nekik való? Vállalni magunkat, hinni valamiben, értéket képviselni már szinte szégyen. Vagy bűn? Legyünk inkább mind irányítva, hisz az oly egyszerű? Hadd mondják meg, mi kell nekünk, minek is az igény, kapunk bőven abból, mit ránk tolnak: jellemtelen, s középszerű. Talán még nem vagyok egyedül, ki elégedetlen, s kimondom: nekem az nem jó. Sokan észre sem veszik, kötéltánctangót járunk. Pengeélen. Ez a való…

Mindenek előtt szögezzük le: Steve Harris egy élő legenda, egy olyan basszusgitáros, akinek mindenki ismeri a nevét, akinek valaha is volt egy fikarcnyi köze is a rockzenéhez. Ennek viszont az a hátulütője, hogy amikor a mester kezéből kikerül egy új anyag, hatalmas elvárásoknak kell megfelelni vele. Hát még ha nem is az anyazenekarnak jelenik meg új lemeze, hanem szólólemezről van szó! Iszonyú kíváncsian várja az ember, hogy mi sül ki belőle, hogy lehengerel-e, szétgyalulja-e az agyamat, vagy érzek-e majd vajon ellenálhatatlan kényszert, hogy széles terpeszben állva metálvillázva üvöltsem a refréneket… nos, ezek mind olyan dolgok, melyeket a British Lion című Steve Harris szólóalbumot hallgatva a legkevésbé sem tapasztaltam. Sajnos.

A zenekar Angliában alakult 2005-ben, és progresszív jazz metalban utaznak, illetve inkább utaztatnak. Mi azért is méltán lehetünk büszkék, mert a kiváló csapat énekeslánya magyar (Kiss Juliet). Három éve jelent meg az utolsó anyaguk, egy EP Earthbound címmel, és most jelentkeztek ismét az Exile-vel.

A július-augusztusi Hammerworld mellékleteként jelent meg a G.M.T. rock formáció első albuma, mely az Akarom címet viseli. Próbáltam objektíven tekinteni az albumra, bár nehéz volt annak tudatában, ahogy Csobó Gabi életét megismertem. Mindenkinek meg van a maga karmikus élettörténete, amit belesző a dalokba, hangzásba, ez ugyanúgy rá is illik. Gabi írta az Igen Baby, Mondd, Csapda, Tél van, Mit akarsz dalokat, a többi pedig más tollából származik. Egyértelműen érződik, hogy többféle zenei beállítottságú ember dugta össze a fejét és ötölte ki a lényeget, ezért a lemez stílusa nem bekategorizálható. Olyan mintha még nem forrta volna ki magát, mit is akar a G.M.T valójában, hogy egy Edda-s refréngyárosok lennének inkább, vagy egy primitív szövegű bulizenekar, akik másról nem tudnak zenélni, csak a szexről, a sörről, a végeláthatatlan csalódásokról, azt is rockklisékként tálalva, de lehetnek akár egyedi hangzásvilágú rockköltemények is. Idővel talán kiderül, "hol akar továbbtanulni a gyerek".

Miközben a ránk áradó, egyre nagyobb teret hódító nyugati szenny azt mutatja menőnek, hogy az egyre jobb életszínvonalban élő sötét arcok szövegelnek az élet fájdalmairól, miközben nagyfenekű barátnőik riszálják hátsóikat s vinnyognak, mintha csak a gyapotszedés miatt fájna kezük (előre elnézést a nagyon negatív megnyilvánulásért, de ilyen szinten bántja füleim), megvan a mi saját világunk és életérzésünk, mely valahogy őszintébb számomra. Lehet egyszerűbb, s kevésbé rádióbarát, de ez mégis inkább a miénk. Motor, sör és Rock&roll! Mi a közös a kettőben? A csajokat mindkettő vonzza (főleg vagy-vagy elosztásban.) De minek is izguljunk mi a vinnyogókra, miközben tudjuk jól: a magyar lányok a legszebbek! Minek nekünk az MTV sztárjai, mikor van itthon megannyi értékesebb és figyelemre méltóbb banda? Hozzám eljutnak, s ha hozzátok kevésbé, akkor itt az alkalom, hogy szóljak pár szót, s ismertessem kicsit veletek is.

Figyelem! A lemez felületes átfutása komoly félreértésekhez vezethet! Érdemes rendesen végighallgatni, különben cseppet sem az jön át, aminek kellene. Mind tartalmilag, mind zeneileg. Mivel utóbbi terén elsősorban a ’80-as, ’90-es évek dark-rock és underground vonala érvényesül, mely talán elsőre nem úgy tűnik fel, ha csak épp belefülelsz a dalokba. Sőt, nagy eséllyel gyorsan letudod valami tipikus alter bandának. Hiszen ily módon a hangzás nem sokban tér el. Pedig de mennyire! Ugyanígy a téma: 1-2 elcsípett sor még nem mond semmit. Nagyon nem. A dalszöveg teljes egészet alkot, nem gagyi popról van szó, gondolom erre már rájöttetek. Nem 2sor+2refrén alkotja a dalt, az is banális módon. Ennek tartalma, s még inkább értelme van. Már ha érted. Röviden összefoglalva, ez egy értelmes és tartalmas zenei anyag, melyen érződik a zenei múlt s élettapasztalat. A felvezetés nem véletlen, fogalmazhatnék úgy, hibáiból tanul az ember….

Nehéz feladatot kaptam, amikor felkértek hogy kritikát írjak erről az albumról. Megmondom őszintén, nem nagyon szoktam kritikát íni, mivel nem mindig tudok objektív véleményt alkotni egy-egy albumról, de most „nekiesek” ennek...

 9.0 - 1 szavazat

Gondoltál már arra, milyen lehet egy piknik a Holdon? Hiszen tömött foggal legfeljebb úgy jutsz oda, ha valaki becsületesen tomporon rúg, hogy odáig repülsz. S ki az a Playboy a Balkánról? Láttad már? Olvasol róla rendszeresen pletykákat? Tudsz te bármit is? Nem tetszik a megnyilvánulásom? Szedjetek szét! Nekem mindegy. A holnap reggelem alapból karambol. A pontos Idő 21:11. Újabb kérdés: Bécs vajon Wien? Tanulj nyelvet vagy nézegess világtérképet, rájössz, talán. Vagy meg lehet hallgatni a második HR nagylemezt. S eldől, ki mire tudja a választ. Lehet még most is sötétben tapogatózol? Ne feledd, az cseppet sem oly elbűvölő, mint egy Árnyjáték! :)

„You're in the army now, oh, oh, you're in the army now” – csendült fel a dal ’86-ban a Status Quo által, emlékeim alapján elég sikeresen, világszerte nagy hallgatottságot generálva. Azon slágerek közé tartozik, melynek nyomát még nem észleltem azon hazai zenekarnál, mely rendszerint külföldi, klasszikusnak mondható rock-metal szerzemények zenei alapjára építi a magyar könnyűzene slágereit, sajátos, azaz Zorall módon. Mikor 2004-ben kezembe került (akkor) debütáló albumuk, komolyan azt hittem, ez valami vicc. Mely végül mindegy, minek indult, bevált, évről évre egyre nagyobb népszerűségnek örvend. Már számolni sem tudom hány nagylemezt dobtak piacra (pedig a megoldás egyszerű lenne: zenekar oldala, kiadványok), kezemben a legutóbbi, Zorall Army címmel, mely annyira nem is új, sokkal inkább ajándék a (fő) rajongótábornak, a Zorall seregének.

 10.0 - 2 szavazat